-
ViccFaktor »
-
Munkahelyi viccek 383. oldal
A parasztok panaszkodnak a téeszelnöknek, hogy sok a szúnyog a földeken és nem lehet tőlük dolgozni. Erre Ő azt mondja, hogy az nem létezik mert már évek óta ott dolgoznak az emberek és sohasem panaszkodtak még ilyesmiért. Erre fogják a téeszelnököt és kiviszik a földre és levetkőztetve kikötözik egy fához. Másnap mennek az emberek megnézni az elnököt, hogy mi van vele. Erre látják már nagyon messziről, hogy nagyon kivan.
- Mondtuk ugye, hogy sok a szúnyog!
- A szúnyog még csak hagyján. De azt a parasztot kellene felkötni aki szabadon hagyta a s**pósbornyúját.
Munkahelyi mese:
Ült a varjú az ágon, és nem csinált semmit. Arra ment a nyuszika és megkérdezte a varjútól:
- Varjú koma, nem zavarna, ha én is leülnék ide az árnyékba, és egész nap semmit se csinálnék?
- Engem ugyan nem. Ülj csak le és lazíts te is! - mondta a varjú.
A nyuszika így is tett. Leült az árnyékba és nem csinált semmit egész nap.
Délután aztán arra járt a róka, meglátta a lazító nyuszit, és megette.
És a tanulság?
Ahhoz, hogy egész nap csak lazsálhass, nagyon magasan kell ülnöd...
Aranylakodalmat ünnepel a házaspár. A vacsora után megkérdi a férj:
- Leéltünk egy életet egymással, áruld már el, hű voltál-e hozzám?
- Most már elárulhatom, háromszor megcsaltalak, de mindig a te érdekedben. - mondja a feleség.
- Igen? Ez becsülendő. Elmeséled őket?
- Talán emlékszel, amikor 35 éves voltál, éppen nem volt munkád, szeretnél volna a banktól hitelt kérni. Mivel a bank nem akart hitelt adni, bevetettem magam az igazgatónál, és mindjárt megkaptad a pénzt. Ebből beindítottad a vállalkozásodat, és biztonságos egzisztenciát teremtettél.
- Igen, emlékszem. Ez nagyon rendes volt tőled. És mi volt a második eset?
- Amikor 40 éves voltál, a sok munkától meg a stressztől szívbetegséget kaptál. Olyan bonyolult volt a műtét, hogy egyik orvos sem vállalta, de aztán előkerült egy híres szívsebész, és rendbe hozott. Nos, a szívsebész is ajánlatot tett, amit kénytelen voltam elfogadni, hogy megmentselek.
- Ó, ez nagyon rendes volt tőled. Nem is tudtam, milyen önfeláldozó feleségem van, soha nem fogom tudni megköszönni. És mi volt a harmadik eset?
- Emlékszel, amikor pár éve nagyon szerettél volna a golfklub elnöke lenni, és még hiányzott 17 szavazat?
Amikor a főnököm megkérdezte, hogy ő a hülye, vagy én, azt feleltem: köztudott, hogy ő nem alkalmaz hülyéket.
A munkahelyemen leépítés miatt el kellett búcsúznunk az egyik kollégától. Rendeztünk a tiszteletére egy búcsúebédet, amin mindenki jól érezte magát. Az ebéd végén megszólalt a főnök: "Hát ez olyan jó buli volt, hogy minden héten tarthatnánk egy ilyet!"
Hirtelen mindenki elcsendesedett. Csak ültünk némán, és bámultunk magunk elé, mint szarvas az út közepén a közeledő kamion reflektorfényében.
Egy nőtől, aki éppen a jogosítványát akarta megújítani a megyei hivatalban, a hivatalnok hölgy megkérdezte, hogy mi a foglalkozása.
A nő hezitált, nem tudta, hogyan határozza meg a munkáját.
- Úgy értem, - magyarázta a hivatalnok - van munkája, vagy csak egy...?
- Persze, hogy van munkám! - csattant fel a nő - Anya vagyok.
- Az anyaság nem számít foglalkozásnak, a háztartásbeli a megfelelő szó! - hangsúlyozta a hivatalnok.
Egészen addig a napig nem is jutott eszembe a történet, amíg egyszer csak ugyanebbe a szituációba nem kerültem a polgármesteri hivatalban. A hivatalnok láthatóan egy karrierista hölgy volt, kiegyensúlyozott, hatékony és megszállottja az olyan fontosnak hangzó címeknek, mint: "Hivatali Vallató" vagy "Városi Nyilvántartó".
- Mi a foglalkozása? - kérdezte.
Hogy mi késztetett rá, hogy ezt válaszoljam, nem tudom. Csak úgy kibuktak belőlem a szavak:
- Tudományos munkatárs vagyok a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén.
A hivatalnok megdermedt, a golyóstoll megállt a kezében és úgy nézett rám, mint aki rosszul hall. Megismételtem lassan, kihangsúlyozva a fontos szavakat. Majd csodálattal néztem, amint a kijelentésemet fekete nyomtatott betűkkel a hivatalos nyomtatványra írta.
- Megkérdezhetem, - kezdte a hivatalnok érdeklődéssel - Pontosan mit csinál ezen a területen?
Hűvösen, minden izgatottság nélkül a hangomban, hallottam magam válaszolni:
- Továbbképző kutatómunkát végzek, laboratóriumban és terepen, (általában úgy mondom, a házban és a házon kívül). A főnökömnek dolgozom, (az Úrnak elsősorban, aztán az egész családnak), szereztem már négy elismerést (mind lány). Természetesen ez a munka az egyik legelhivatottabb a földön, (akar valaki ellentmondani?) és gyakran napi 14 órát dolgozom (a 24 közelebb áll a valósághoz). De a munkám több kihívást tartogat, mint a legtöbb átlagos karrier, és az elismerés sokkal kielégítőbb, mint pusztán a pénz.'
A hivatalnok egyre növekvő elismeréssel töltötte ki a nyomtatványomat, felállt és személyesen kísért az ajtóhoz. Amint ráhajtottam a kocsifelhajtónkra, a csodálatos új karrieremben elmerülve, szaladtak elém a laborasszisztenseim: 13, 7 és 3 évesek. Az emeletről hallottam a gyermekfejlődési programunk új kísérleti modelljét (a 6 hónapos kisbabát), amint egy új hangmintát tesztelt. Úgy éreztem, csapást mértem a bürokráciára! Úgy tűntem fel előttük, mint aki sokkal előkelőbb és nélkülözhetetlenebb az emberiség számára, mint "csak egy másik Anya'.
Anyaság! Micsoda nagyszerű karrier! Különösen, ha egy cím is van az ajtón.