Az iskolában a tanárnő a híres emberekről tart előadást.
- Tudjátok a híres emberek azok voltak, akik valami nagyot tettek valamilyen téren. Ilyen volt Kolumbusz Kristóf a felfedezések terén, vagy például Edison a találmányok terén.
Tudna valaki hasonló példát mondani?
Pistike vadul jelentkezik:
- Nekem a nagyapám perecárus volt a Hősök terén.
Piroska megy a nagymamájához, nem is sejtve, hogy a farkas már várja a nagymama gúnyájában.
Piroska megérkezik, felugrik az ágyra és csodálkozva kérdezi:
- Nagymama, miért olyan nagyok a füleid?
- Hogy jobban halljalak.
- Nagymama, miért olyan nagy a szád?
- Hogy jobban megegyem a kalácsot.
- Nagymama, miért olyan nagyok a szemeid?
- MERT A TÖKÖMÖN ÁLLSZ!
Ha az 50-, 60- vagy 70-es években voltál gyerek, hogyan vészelted át a gyermekéveidet?
A mi gyerekkorunkban az autókban nem volt légzsák, hátsó biztonsági öv.
Egy teherautó platóján utazni különleges élmény volt, most is szívesen emlékszünk rá.
A kiságyaink rikító színű, ólmot tartalmazó festékkel voltak pingálva.
Nem volt biztonsági kupak a gyógyszereken.
Védősisak nélkül bicikliztünk.
A nagymama kerti kútjából húzott vizet ittuk, ásványvíz és Cola helyett.
Magunk készítette görkorcsolyáink voltak.
A szerencsésebbek, akik lejtős utcákban laktak, az utca elejéről indulva, félúton eszméltek rá, hogy nincs fék a szekereiken.
Néhányszor közeli kapcsolatba kerültünk az utcabeli fákkal, bokrokkal, de megtanultunk ennek is örülni, hiszen igaz ugyan, hogy letaroltuk a bokrokat, de a bokor alatt legalább az autók útjában nem voltunk.
Ha kimentünk játszani, egyetlen kikötés az volt, hogy sötétedésre érjünk haza.
Az iskolában nem volt napközi, otthon ebédeltünk.
Nem voltak mobiltelefonjaink, így aztán senki ránk nem talált. Jó volt. Nem?
Rosszalkodtunk, számtalan csínyt követtünk el, hol egy kéz, hol egy láb tört, a fogaink sem voltak biztonságban, és mégsem születtek jegyzőkönyvek a rendőrségen. A felelősség mindig azé volt, akié kellett, hogy legyen.
Házi süteményen éltünk, vajas kenyéren, cukros és nem szaharinos ételt, italt kaptunk, mégsem voltak súlyproblémáink, mert állandó mozgásban voltunk.
Egy Meggy Márká-t négyen ittunk ugyanabból az üvegből és egyikünk sem halt bele.
Nem volt Playstation-ünk, Nintendónk, X box-unk, video játékaink, színes televíziónk 99 csatornával, videó kameránk, dolby surround, mindentudó telefonjaink, számítógépeink,
Internet, de voltak barátaink.
Vágytunk egymás társaságára. Rossz volt egyedül.
Időnként összevesztünk, ha csapatok kellettek a játékhoz, és ha valaki kimaradt a csapatból, nem kellett őt pszichológushoz vinni az elszenvedett trauma miatt.
Nem voltunk mindannyian jó tanulók. Még az is előfordult, hogy évet kellett ismételnünk.
Nem rohantak velünk egyből pszichológushoz. Senkit sem ismerek, aki dislexiában szenvedett volna, vagy hiperaktív lett volna.
Ha valaki évet ismételt, olyan volt, mintha kapott volna még egy esélyt.
Szabadok voltunk, voltunk gödörben, voltak sikereink, felelősségünk, megtanultunk minden helyzetben talpon maradni.
Azt kérdezik a gyerekeink: Hogyan lehetett így élni?
Hogyan nőttünk azokká, akik vagyunk?
Ennek a generációnak a képviselője vagy?
Ha igen, akkor meséld el ezt a fiataloknak,hogy megtudják milyenek is voltak azok az évek.
Ők majd azt mondják, hogy tök unalmasak voltunk, és csak mi fogjuk tudni, hogy nem unalmasak voltunk, hanem boldogok.
Nagypapának a 85-ik születésnapjára a nagyon nagy család ősszejön és ünneplik az öreget. Esznek, isznak, mulatoznak, dalolnak, majd egyszer csak az öregnek elkezdenek a könnyei csorogni. Mellette ül a legkedvesebb menye, aki megkérdezi az öreget:
- De drága Papa, miért sír, nem látja, hogy mennyire szereti itt mindenki magát?
- De látom kedves lányom, és éppen az jutott eszembe, hogy mi lesz velem, ha Ti már nem lesztek?
Nagypapa mesél az unokáinak a háborús emlékeiből:
- Egyszer egy teljes századot tettem harcképtelenné, teljesen egyedül!
- Tényleg? Tüzér voltál?
- Nem… szakács!
A kisfiút már egy ideje foglalkoztatta a kérdés. Sokat hallott róla a tv-ben és a rádióban, de nem nagyon értette. Egyik nap odament édesapjához, és megkérdezte tőle:
- Apa, mi az a politika?
Az apja leültette, és példákkal elmagyarázta...
- Figyelj, fiam. Én hozom haza a pénzt, tehát én vagyok a KAPITALIZMUS. Anyád ügyel a pénzre, tehát ő a KORMÁNY. Nagyapád ügyel arra, hogy minden rendben legyen, tehát ő a SZAKSZERVEZET. A babysitter a DOLGOZÓ OSZTÁLY, és mi mindannyian azért dolgozunk, hogy Te, a NÉP jól érezd magad, és minden rendben legyen. A pár hónapos kisöcséd pedig a közös JÖVŐNK.
A kisfiú elraktározta a hallottakat, és elment aludni. Éjjel arra ébred, hogy az öccse "telerakta a pelenkáját" és sír. Felkel és szólni akar az anyjának, de az olyan mélyen alszik, hogy nem bírja felkelteni. Bemegy szólni a babysitternek, de látja, hogy az apja éppen hempereg vele az ágyban, miközben a nagyapja kukucskál be az ablakon. Senki sem veszi észre, hogy ő is ott van, így visszamegy aludni.
Másnap kérdezi az apja, hogy el tudja-e mondani a saját szavaival, hogy mi is az a politika. A kisfiúnak eszébe jutnak az éjszaka látottak, s így szól:
- A politika az, amikor a kapitalizmus kihasználja a dolgozó osztályt, amit a szakszervezet csak tétlenül bámul. A kormány alszik, a néppel senki sem törődik, és a közös jövőnk nagy sz@rban van...