Bicikli

A bicikli rendben van? - kérdezte Harris.
- Rendben.
- Atvizsgáltad?
- Nem vizsgáltam át, és senki sem fogja átvizsgálni. Működik és működni is fog! Volt már némi tapasztalatom az ilyen átvizsgálást illetően. Ismertem egy embert Folkestone-ban. Egyik este azt ajánlotta, hogy másnap induljunk hosszabb kerékpártúrára.
- Szívesen - feleltem. Reggel korán keltem, nehezen ment ugyan, de gondoltam, a kirándulás kárpótolni fog. A társam fél órát késett, kinn vártam rá a kertben. Gyönyörű idő volt. Amikor megjött, így szólt:
- Jóképű gépe van. Hogy szalad?
- Mint a többi - feleltem. - Reggel gyorsabban, délután lustábban. Megragadta a gépem első kerekét, és hevesen cibálni kezdte.
- Hagyja - kiáltottam -, még elrontja!
Nem értettem, miért cibálja az enyémet, amikor én nem cibáltam az övét. Ha cibálni kell a gépet, itt vagyok én, a tulajdonos.
Úgy éreztem, mintha a kutyámat bántaná.
- Az első kerék lötyög - mondta szigorúan.
- Csak ha lötyögtetik - védekeztem.
Valóban nem lötyögött. Nem lehetett azt lötyögésnek nevezni.
- Roppant veszélyes! - mondta fejcsóválva.
- Hozzon egy csavarhúzót! - Ellenkezni akartam, de arra gondoltam, hátha ért hozzá. Amikor visszajöttem, a földön ült. Az első kerék már nem a gépen volt, hanem a lába közt. Játszadozott vele, forgatta, pörgette, az alkatrészek szanaszét hevertek a kerti ösvényen.
- Valami történt az első kerékkel - közölte.
- Nekem is úgy tűnik - feleltem letörten.
- Úgy látom, a csapágyban van a hiba - mondta gondterhelten.
- Ne fáradjon! Tegyük vissza és gyerünk!
- Nézzük csak meg, ha úgyis kinn van.
Mintha véletlenül jött volna ki. Mielőtt lefoghattam volna, kicsavart valahol valamit amitől pár tucat golyócska gurult szét az ösvényen.
- Fogja meg - kiáltotta -, fogja meg, egy sem veszhet el!
Nagyon izgatott lett. Jó félórát csúszkáltunk a földön, és összeszedtünk tizenhat golyót. Ismerősöm annak a reményének adott kifejezést, hogy valamennyit megleltük, különben komoly változást szenvedne a gép. Megmagyarázta, hogy gondosan meg kell számolni, mennyit veszünk ki, és vigyázni kell, hogy pontosan ugyanannyit tegyünk vissza. Megígértem, hogy ha valaha darabokra szednék egy kerékpárt, emlékezni fogok tanácsára. Óvatosságból kalapomba raktam a golyókat, és a kalapot a lépcsőfeljáróra tettem. Elismerem, hogy nem volt okos dolog, sőt ostobaság volt. Egyébként nem vagyok tökfej, csak befolyásolható. Ismerősöm jóindulatúan közölte, hogy most már, ha úgyis belefogott, megvizsgálja a láncot is a kedvemért, és nyomban elkezdte rángatni az agyat. Megpróbáltam lebeszélni. Idéztem egy sokat próbált barátom szavait:
"Ha az agyaddal baj van, add el a gépet. Így olcsóbb!"
- Azok beszélnek így - szólt megvetően -, akik nem értenek a géphez. Mi sem könnyebb, mint az agyat kivenni. Igaza volt.
Alig öt perc múlva az agy is a földön hevert, kettéválva, mi pedig a csavarokat kerestük. Eközben bevallotta, hogy mindig megfoghatatlan volt számára, miért szoktak eltűnni a csavarok. Még javában négykézláb csúszkáltunk, amikor Ethelbertha kijött a házból. Nagyon elcsodálkozott. Azt hitte, már órák óta úton vagyunk.
- Rögtön - mondta az ismerősöm -, csak segítek a kedves férjének átvizsgálni a gépet. Jó gép, de nem árt megnézni néha.
- Ha majd mosakodni akarnak - mondta Ethelbertha -, menjenek hátra a mosókonyhába. A lakást már kitakarították.
Nekem még odaszólt, hogy vitorlázni megy a barátnőjével. Ebédre visszajön. Sokért nem adtam volna, ha velük mehetek. Már belebetegedtem az ácsorgásba, meg abba, hogy ez az idióta a gépemet roncsolta. A józan eszem azt súgta, ne hagyjam tovább. Jogom van megvédeni a tulajdonomat egy őrült pusztításától. "Fogd meg a gallérját, és rakd ki a szűrét!" De ellágyulok, ha valakit bántanom kell. Hagytam tehát, hadd piszmogjon tovább. Egy idő múlva felhagyott a csavarok keresésével. Bizalmasan közölte, hogy a csavar fortélyos jószág, akkor bukkan elő, amikor a legkevésbé várjuk.
Most inkább a láncot óhajtja megvizsgálni. Így is tett. Úgy megszorította a láncot, hogy már mozdulni sem bírt. Azután addig
lazította, míg az eredetinek a kétszeresére nem nőtt. Ezt elintézvén kijelentette, hogy leghelyesebb, ha az első kereket visszatesszük. Én a villát fogtam, ő a kerékkel kínlódott. Tíz perc múlva azt ajánlottam, fogja ő a villát, én a kereket. Helyet cseréltünk. Újabb öt perc múlva leejtette a gépet, és a kezét a térde közé nyomkodva kisebb sétát tett a teniszpályán.
Eközben furcsa, sziszegő hangon kioktatott, hogy nagyon kell vigyázni, nehogy az ujjunk a villa és a küllő közé szoruljon.
Biztosítottam, hogy szavaiban sok igazság van, saját tapasztalataim ugyanezt bizonyítják. Miután az ujját bekötözte, ismét munkához láttunk. Nagy nehezen visszaraktuk a kereket. Amikor elkészültünk, harsányan felnevetett.
- Minek örül?
- Szamár vagyok! - közölte vidáman.
Ez volt az első eset, hogy becsülnöm kellett. Érdeklődtem, hogyan jött rá erre.
- Kinn hagytuk a golyókat - felelte.
A kalapomat kerestem. Felborulva hevert az ösvényen, Ethelbertha kedvenc kutyája éppen a golyókat ette. Úgy nyeldeste őket, mint a nokedlit.
- Megárt neki - jegyezte meg ismerősöm. - Kemény acél.
- Kutya baja sem lesz - feleltem. - A héten már megevett egy pár cipofűzőt és egy csomag tűt. Úgy látszik, a kölyökkutyák kívánják az efféle serkentőket. De mi lesz a biciklimmel?
- Visszateszünk, amennyit találunk - mondta vidáman -, és bízzunk Istenben. Tizenegyet találtunk. Hatot tettünk az egyik oldalra, ötöt a másikra. Fél óra múlva helyén volt a kerék. Most aztán valóban lötyögött, a vak is láthatta. Ismerősöm megnyugtatott, hogy egyelőre jó lesz. Úgy láttam, elfáradt, hazament volna, ha engedem. De most már a fejembe vettem, hogy lesz, ami lesz, a munkát befejeztetem vele. A kirándulásról rég lemondtam, a gépemről is. Érdeklődve szemléltem tehát, hogyan karmolja, csípi, marcangolja magát. El-elcsüggedő lelkét olykor egy pohár sörrel vagy buzdító szóval élesztgettem.
- Élvezet nézni önt - mondtam -, lenyűgöző az ügyessége, uram. Vidám bizakodása és törhetetlen reménykedése jókedvre derít!
Buzdításomra ismét munkához látott. Megpróbálta visszatenni az agyat. A gépet a falhoz támasztotta, és a visszájáról javította. Azután egy fának döntötte, és a felé eső oldalról próbálkozott. Utána nekem kellett a gépet tartanom, mert ő aláfeküdt, a fejét a kerekek közé nyomta, miközben az olaj az arcára folyt. Végül rákuporodott, mint egy csomagtartó, de megingott és fejre esett.
Három esetben ezt mondta:
- Hála Istennek, végre sikerült!
Két esetben ezt:
- Kössenek fel, ha így sem lesz jó!
Azt, amit harmadszor mondott, megpróbálom elfelejteni. Végül elvesztette az önuralmát, és csapkodni kezdte a gépet.
Örömmel láttam, hogy a kerékpár sincs fából. A következő percek pankrációs birkózássá fajultak. Hol a kerékpár volt alul, ő pedig rajta, majd ő a földön, és a gép a hasán. Már-már győzni látszott, és keményen ült a nyeregben, de győzelme rövid életű volt. A bicikli hirtelen kiszabadult, és rávetve magát, fejbe vágta a kormánnyal. Háromnegyed egykor mocskosan, ziláltan, rongyosan és véresen így szólt:
- No, elég lesz ! - Felállt, és a homlokát törölgette. Úgy láttam, a gépnek is elege volt. Nehéz volt eldönteni, melyikük szenvedett többet. Ismerősömet hátravittem a mosókonyhába, ahol szappan és egyéb alkalmatosság nélkül úgy-ahogy megmosdott. Aztán hazaküldtem. A biciklit kocsira raktam és elszállítottam a legközelebbi javítóműhelybe. A művezető odajött és rábámult.
- Mit kezdjek ezzel? - kérdezte.
- Javítsa meg, ha lehet.
- Kissé legyengült - mondta -, de mindent megteszek.
Meg is tett mindent. Két fontomba került. Aztán megbíztam egy ügynököt, hogy adja el. Senkit sem szeretek becsapni. Azt ajánlottam, hogy tavalyi gépnek hirdesse. Az ügynök viszont azt javasolta, hogy ne mondjunk életkort.
- Az ilyen üzletnél nem az igazság a fontos, hanem amit a vevő elhisz.
Köztünk szólva nem úgy nézem, mintha tavaly vette volna. Megvan ez már tízéves is. Nem mondunk dátumot, kapunk érte, amennyit kapunk. Kaptam is tőle öt fontot, és megesküdött, hogy ez több, mint amennyiről álmodni mert. Hát igen! Kétfajta kerékpáros van. Van, aki a javítást élvezi, van, aki a kerékpározást. Azt hiszem, a javítás nagyobb élvezet. Az ilyen ember fütyül rá, milyen idő van, merről fúj a szél, rossz utakon sem gyötri magát. Kis sámli, csavarhúzó, olajozókanna, egy marék rongy, és egész nap boldog. Mit számít az, hogy úgy fest, mint egy kóbor cigány, és bárki meggyanúsíthatja, hogy lopta a gépet?
Csak az a baj, hogy egyesek egy gépből két élvezetet szeretnének kisajtolni. Ez pedig nem megy. Vagy javítani akarsz, vagy biciklizni. Dupla megterhelést egyetlen gép sem bír el. A magam részéről biciklizéspárti vagyok, ezért gondosan óvakodom minden javítási kísérlettől. Ha útközben baj éri a gépemet, leülök az árokpartra, és türelmesen várok, amíg egy szekéren továbbdöcöghetek. Veszély csak akkor fenyeget, ha amatőr javító közeleg. Az ilyen mániákus szerelőre egy bedöglött gép olyan hatással van, mint az útszéli tetem a varjúra. Diadalordítással csap le rá. Először megpróbálom udvariasan elhárítani:
- Semmi az egész, ne fáradjon. Igazán lekötelezne, ha nem zavartatná magát.
Sajnos, ez a legtöbbször hatástalan. Ilyenkor a leghelyesebb bunkót ragadni, és kidagadt nyakkal ráordítani:
- Hagyja a gépet, vagy beverem a fejét!

Ezeket is látnod kell!

Kommentek

Címkék